Vannak, akik szerint nem szabad – nem éri meg – csak úgy összevissza álmodni, mert az ember elaprózza az energiáit. Teszem azt, álmodozom egy balatoni házról, aztán elmegyek a Dunakanyarba, és hopp, azon veszem észre magam, hogy napok óta csak Szentendrén jár az eszem. Vagy Leányfalun. Vagy Zebegényen. Ilyenkor a Balatont alaposan megcsalom, szóval enyhén szólva sem vagyok egy okos álmodozó, de nincs mit tenni, minden kell, ami víz-közelben van.

Itt van például Szentendre, ahol a macskaköves utcákon barangolva nem is olyan könnyű belefutni vágyaink tárgyába, mint gondolnánk. Sajnos nagyon sok az elhibázott felújítás. A cuki fehérre meszelt óvárosi hangulatos kúriák közé újgazdag-rózsaszínűre mázolt kovácsoltvas erkélyes, műanyag nyílászárós borzalmak ékelődnek, de - szerencsére - ez a poszt nem ezekről a házakról szól, inkább erről:

Aztán ott van az ártér, a bicikliút és a part mellett tanyát vert vízimádók házsora, ami a Római parttól egészen Tahitótfaluig tart kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Itt taktikusan nem is nézem a hatalmas, újépítésű házakat, inkább a stílusos és bevállalós régi nyaralók érdekelnek, mint ez a letisztult négy lábon egyensúlyozó tetőteraszos csoda, ami egyértelműen azt mondja: ha már itt vagy, mi a fenéért ülnél bent? A korlátok egyébként sikítanak a virágokért.

Aztán ott a Szentendrei sziget, ahol a csöndet értékelhetjük kihaltságnak, vagy megváltásnak. Az alkalmi látogató számára szerencsére inkább utóbbi, 365 napot már bajosabban töltenék Tahitótfaluban, de végtelen pénz birtokában nem feledkeznék meg erről a hétvégi lakról:

Álomházak, házálmok. Csatlakozz hozzánk, a Demegvenném blog-hoz és küldd el a te álmodat is: demegvennem@gmail.com

Fotók: Demegvenném / Dóri